Ország, értékelés

 

A helyszín beszédes, fecseg a felszín. Felkérik, szerényen biccent, elfogadja. Látszólag magabiztos, kicsit elhúzott száj, szögletesre alakított mozgások, a sötét zakó az idő korpulens kontúrjait követi. Ott áll majd a piros-fehér-zöld zászlóerdőben, a többször sikeresen átadott Várkert Bazárban, a szúrófényben. Illő hatásszünet. Kezdődik a tizenvalahányadik előadás.

Orbán országot (1999), illetve évet (2014) értékel – MTI/T. Asztalos Zoltán


Nehéz időket élünk, de az országértékelésre megígért tapsolnivaló az igaz hívőknek szép emlékeket idéz. Erre az estére pontosan egy teremnyi hívője maradt. A hívők tudják, hogy tud róluk mindent, mindent, amit megkaptak, mindent, amit elvettek másoktól. De túl a Bazáron, például a képernyők előtt, már évek óta nincs jelentősége, hogy mit mond, hiszen – saját intelmei szerint is – csak a tetteire érdemes figyelni. Előadhatna valami „most mutasd meg” metakommunikációs performanszt, elmutogathatná a győzelmeit. Jelentősek. „Maradj talpon” – üzenné, de ez most nem aktuális. Jó, hogy már nincsenek szegények, mélyszegénységben élők, rászorultak is csak a köztisztviselői Művelt Társalgó kötelezésében. Tudjuk, nem épült stadion, annál több „fedett sportlétesítmény”. A többség az „egyatáborban” már rég hitetlen. Átverte, becsapta gyakorlatilag az összes rajongóját, akik már rég egy másik zászló felé tekergetik a nyakukat. Ja, ha megkérdezi őket a Századvég, még ugyanazt mondják, mint a századelőn. A tömegben még Barabbást kiáltanak, de kétségbeesetten és gyomorgörccsel tolják rá a reteszt belülről az lakásajtóra.

Kínos és kegyetlen szomorújáték ez. Amerika nem hisz neki. Európa nem hisz neki. A lengyel barát megvetően elfordul. A pókerben ezerszer jobb orosz üzlettárs, aki a térdére ültette, nos, ő sem hisz neki, igaz, ő nem is hitért, hanem bizniszért jött. A kétharmada sem hisz neki. Mindenkit elég egyszer becsapni. A világsajtót, ahol mára többnyire a bulvároldalakra pozícionálta magát, már nem lapozgatja, a tükröt az alabárdosok sem szidják, inkább letakarják. Átverte Nagy Imrét és a pesti srácokat, át a kerekasztalt, a liberálisokat, a keresztény középosztályt, az elnöki pulpitusát összebarkácsoló szobatársát, át a korosan is megszédülő nagyvállalkozót, biodíszletének minden tagját. Átverte a nemzetet, az együttműködést és a saját hatalmi gőgjében konstruált rendszert is. Átverte a múltat s jö-vehen-dőt.

Még gyártják a Habonyok a dakota és a székely aforizmákat, a tapsrend kötelező, de már nem néznek össze a hívek, már senki sem csettint elégedetten. Hadüzenetei az egykori albán légvédelem ökölrázásaival egyenértékűek. Úgy járt, ahogy az első világháborús hadügyérek jártak – Herbert Henry Asquith, az Egyesült Királyság első világháborús miniszterelnökének bon mot-ja szerint: „A hadügyminisztérium háromféle adatsorral rendelkezett: az első, amivel becsapta a nyilvánosságot; a második: amivel becsapta a kabinetet; és a harmadik: amivel becsapta önmagát." 

A szavaival már csak a szekértáborban okoz galibát, tetteinek sugárveszélyes övezete azonban ennél még jóval szélesebb.

A 2014-es közönség – MTI/Koszticsák Szilárd


A vastaps után kialszanak a fények. A hegyvidéki házaspár hölgytagja – ott ültek a 2. sor közepén – a ruhatárnál egyedül bújik be a nercbundába, férje az ismerősöket kutatja, hátha biccent az államtitkár, leesik egy-egy „szervuszkérlekdejóhogylátlak”.

Kint a díszkivilágításban billegő, nagyra nőtt árnyak. Otthon az ország, rég tapasztalt magányában – értékel.

 

Simkó János újságíró

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal