Temető

 

Az asszony is tudja, hogy nincs visszaút. Ház, autó, bútor el van adva vagy elzálogosítva, tudja az ura, mit csinál. Neki elég a két porontyot életben tartani. Holnap indulnak Szerbiába, aztán Magyarországon át Münchenbe, ott már várja őket az albérlet, fél évre ki van fizetve. Egy szoba, az igaz, de munka is lesz a vágóhídon, ötször annyi bérért havonta, mint amennyit idehaza kerestek az egész tavalyi évben, ketten az urával. A pénz az isten, mert enni kell, és a gyerekeket felnevelni. Szépek, ügyesek mind a ketten. A kisebbik lány, és már most is tud németül, jobban mint az anyja. A nagyobbik fiú. Fát vág, autót szerel, plakátot készít, vagy verekszik a kocsmában. Amit éppen kell, vagy amit lehet. Akár az apja.

Koszovóiak indulnak, előbb Belgrádba a pristinai buszpályaudvarról – MTI/Kovács Tamás


Hanem az asszony húzódozik, éjszakánként rázza a hideg, magában beszél, és maga se tudja, miért, elszabotálja a „dolgokat”. Az ura dühös, vagdossa földhöz a kalapot. Egy teliholdas estén valahogy, véletlenül megnyugosznak, összebújnak. Óvatosan, persze, nehogy az asszony megint teherbe essen, az most végképp nem hiányzik senkinek, terhesen a zöldhatáron. Kérdezi az ura, mi a baj. Becézgeti, dédelgeti, hiszen nem múlt még el belőle egészen az ember, csak a sok bajtól, kényszerűségtől, a közeli semmitől kiszőrösödött, megszálkásodott. Az arca is, meg a lelke is. Az asszony röstelli, hogy ezzel hozakodik elő, tudja ő, hogy ez kicsiség, de nem állja meg, hogy ki ne mondja. Ki másnak is mondhatná, ha nem a hites urának. Könnyekkel keveri, meg zokogással, csendesen, hogy fel ne ébredjenek a pulyák:

– Anyámra ki visz majd virágot?

 

A szerző ügyvéd

 

Értesítés küldése a cikkről saját levelezőprogrammal