A kiegyezések népe jottányit enged a 48-ból



– Vita: Mi lesz, mi legyen Orbán után? –

Mihancsik Zsófia: Mi lesz, mi legyen Orbán után?
Krémer Ferenc: Lehetséges-e kiegyezni az orbánistákkal?   
Lendvai L. Ferenc: Válaszok kérdésekre
Andor Mihály: Lesz-e valamikor Orbán után?
Fazekas Csaba: A kiegyezések népe jottányit enged a 48-ból     
Debreczeni József: Orbán után
Lánczos Vera: 2014 és a rezsim hagyatéka
Szüdi János: Orbán után a közoktatásban
Huszár Ágnes: Értékalapú politizálás
Gyurcsány Ferenc: Alkotmányos kérdésekben nincs kompromisszum
Mesterházy Attila: Egy fontos vita
Csillag István: Az Orbán-rendszer öröksége
Hanák András: Mi lesz utána?
Krémer Ferenc: Demokráciára nevelés – Mit tanulhatunk a német példából?
 


Nem egy vaskos bölcsesség, de van abban valami, hogy a hídépítéshez csak akkor kell hozzákezdeni, ha már megérkeztünk a folyó partjára. Vagyis a „mihez kezdjünk az Orbán-rendszer után?” kérdésre csak spekulatív válaszokat lehet adni, hiszen e pillanatban nemcsak azt nem tudjuk, hogy a magyar politikának mikor nyílik újabb esélye egy demokratikus (demokratizáló) irányú rendszerváltásra (erre van szükség), hanem azt sem, hogy milyen állapotban éri az országot ez az egyszer majd csak bekövetkező fordulat. (Szeretném magam is megélni…) Aki látja, érzi az Orbán-rendszer valódi, demokráciától idegen, a politikai viszonyokat felforgató, a saját képére formáló, de lelkünket is felkavaró természetét, az óhatatlanul részt vesz ebben a spekulációban, mindenki a maga szakterülete, vérmérséklete szerint. Ehhez a spekulációkhoz fűznék egy – talán történetpolitikainak nevezhető – töprengést.

Az egészen biztos, hogy az Orbán-rendszer akár békés, akár (Isten ne adja) kevésbé békés körülmények között fog véget érni, a rendszer híveinek és ellenségeinek valamiféle kiegyezést, kompromisszumot kell kötni. Tételezzük fel, a demokratikus politikai pártok, csoportosulások előtt megnyílik majd a lehetőség az Orbán-rendszer leváltására, sőt: meghaladására, egy demokratikus politikai berendezkedés, jogállam kereteinek kialakítására. Meggyőződésem, hogy ha ez a pillanat a közeli vagy távoli jövőben eljön, akkor nem arra lesz szükség, hogy a demokraták totálisan meg akarjanak mindent semmisíteni, ami a 2010-zel kezdődő korszakban történt – hanem valamiféle kiegyezésre. Olyasmire, aminek (semmiképp nem másolandó, mert nem is másolható) előképei például 1867-ben vagy 1989-ben keresendők. Tetszik vagy sem, az egyes nagy korszakokat lezáró kiegyezések népe vagyunk, amelyek lehettek sikeresek vagy elhibázottak, de az adott történelmi körülmények között, legalábbis rövid távon szerencsésebb következményekkel jártak, mint egy bármilyen (akár szellemi) polgárháborús állapot konzerválódása. Bármilyen kiegyezéshez persze legalább két fél kell, és joggal merül fel a kérdés, hogy pontosan ki is lehet a másik.

Egyetértek azokkal, akik szerint a mostani Orbán-rendszer lényegében nem reformálható, elkötelezett híveivel a jogállami restaurációt célzó párbeszéd ma nem folytatható. De arra fel kell hívni a figyelmet, hogy közöttük is lehetnek olyanok, akik változnak, változhatnak. Az Orbán-rendszert nem orbáni módszerekkel kell fel- vagy leváltani. (Vagyis nem a megelőző berendezkedés totális lesöprésével, az ezt képviselő politikai erők kiiktatandó ellenségként kezelésével és belemerevedve a kizárólagosság pózába.) Amit le kell váltani, az nem a Fidesz által ma csak rejtetten képviselt konzervativizmus, hanem a most regnáló, egy személy által determinált hatalom ideológiája. Egy Orbán (orbánizmus) nélküli Fideszre a majdani köztársaságnak szüksége lesz, és ne zárjuk ki a lehetőségét, hogy ezzel a lehetőséggel majd élni is lehet valamikor. Bármennyire is elméleti a töprengés, a nyitottság megőrzése szerintem még a mostani kormánypárti politikusoktól áradó megbélyegzések özönében is fontos feladat.

A történelmi kiegyezéseink csak úgy jöhettek létre, hogy a korábban szembenálló felek mindegyike lemondott valamiről, mert felismerte, hogy a célok közösek, de legalábbis összehangolhatók. 1867-ben (majd 1875-ben Tisza Kálmán részéről) kompromisszumokra, korábbi „mi aztán olyat soha” elvek részleges feladására, újraértelmezésére volt szükség, mint ahogy az is köztudott, hogy az 1989-es köztársaság létrejöttét is egy roskadozó, meghasonló majd kompromisszumkész állampárt átlényegülése tette lehetővé, legalábbis részben bizonyosan. A magam részéről a majdani demokratizálódási folyamatot is hasonlónak képzelem. (Erre a legjobb apropót persze mégis a Fidesz választási veresége szolgáltatná, ami után már a korábban kivételesen szívósnak bizonyult Orbán sem tudná megtartani befolyását, és végig kellene néznie egyszemélyes művének gyors szétporladását.) Ha e pillanat eljő, a demokratáknak lehetőséget kell adni arra, hogy a ma még elkötelezett fideszesek maguk is asszisztáljanak annak az önkényrendszernek a lebontásánál, amelyet most még építenek. Szerintem nem szabad minden Fidesszel kritikusnak lenni, csak a mostanival, viszont ne zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy ők is megváltoznak. Miért ne történhetne meg a ma még elképzelhetetlen, vagyis az, hogy egyszer a Fideszben is lesz egy erősebb csoportosulás, amelyik rájön arra, hogy amit tettek az országgal, az nem vált a javára? Hogy szükség van egy demokratikus minimumra, amit kétharmados kormánypártként és marginális ellenzékként egyaránt tiszteletben kell tartani? Hogy lesznek köreikben reformfideszesek (ad analogiam: reformkommunisták), akik nem lesznek se baloldaliak, se liberálisok, de nem akarják Orbánt a végtelenségig szolgálni? (Esetleg ők maguk mondják majd ki, hogy mennie kell.)

Álláspontom szerint a majdan újraépítendő demokráciát nem a Fidesszel szemben, hanem egy megújult, orbánizmus nélküli Fidesszel – minimális – egyetértésben kell megvalósítani. (Ami már lehet, hogy nem is ilyen néven szerepel majd, hiszen valószínűsíthető, hogy egy demokratizálási folyamat elindulása a jelenlegi „centrális erőteret” úgy pukkantja szét, mint egy szappanbuborékot, de jó alapja marad egy átalakulásra.) Úgy gondolom, hogy nemcsak a demokratikus ellenzék áll (látványos formában) különböző csoportokból, hanem a Fidesz-tábor is heterogén, még ha ma ez nemhogy nem látványos, de alig észrevehető. Az egy személyre (illetve a hozzá kötődő szűk baráti körre) épült monolit párton belül előbb-utóbb láthatóvá válnak azok, akik érdekeltek egy demokratizálási folyamatban, akik akár erkölcsi okokból, akár politikai számításból elégedetlenkedni kezdenek az egyre inkább autoriter vezetővel. Már csak azért is, mert várható, hogy Orbán Viktor is előbb-utóbb teljesen foglya lesz saját szerepének; ha tovább öregszik a rendszerével, önmaga karikatúrájává is válhat a változatlan hatalomhoz való ragaszkodása közben. Más szavakkal a mai Fidesz-táborban is – a „vallásos” rajongókon kívül – akadnak olyanok szép számmal, akik hajlandóak lesznek egy demokratikus politikai rendszert is kiszolgálni, illetve vele együtt élni. Tovább is gondolva mindezt: a „békemenetelő”, „vallásos” rajongók rajongását a vezetőjük korlátlan hatalma hozta létre, ennek megingásával a rajongás is jelentősen alább szokott hagyni.

Nem azt mondom, hogy a hatalomban is mindenképp nagykoalíciós alapon kell majd osztozniuk (én persze ezt a rózsaszín idilli állapotot sem zárnám ki), dehogy! De az Orbán-rendszert felváltó demokratikus rezsimben alapvetésnek kellene tekinteni a jogállamiság minimális kritériumait. Például azt, hogy nem módosítgatjuk az alkotmányt egy párt kénye-kedve szerint, nem osztogatunk földet és trafikot gátlástalanul a híveinknek, a történelem értelmezését a történészekre bízzuk, nem akarjuk saját ideológiánkat viszontlátni utcatáblákon és tankönyvekben stb. stb. stb. Vagyis olyan demokratikus jogszabályok konszenzusos alkotására lesz szükség, amelyből új politikai kultúra fakadhat.

A majdani kiegyezés lényegét alighanem az arról szóló egyetértés alkotja, hogy az orbáni rendszer szellemi hagyatékának, illetve gyakorlati alkotásainak alapelemeit kell újragondolni. Ebben pedig szerintem lehetővé kell tenni a fideszesek (Orbán mai hívei, majdani kritikusai) részvételét. Sokan kérdezik, hogy ebben a folyamatban kell-e majd teljesen új Alkotmányt (Alaptörvényt) létrehozni. Úgy gondolom, ebben követhető a 89-es példa, vagyis a jelenlegi Alaptörvény meglehetős alaposságú átírása. 1989-ben egy pártállami alkotmányt is át lehetett lényegíteni a demokratikus jogállam alapvetésévé (tudjuk, csak annyi maradt az eredetiből, hogy „Magyarország fővárosa Budapest”), meg lehet ugyanezt tenni ezzel az orbáni pártalkotmánnyal is. Nem ez a fontos, hanem a tartalom. A rendszer leváltásának szimbóluma lehet, ha nem keresünk görcsösen valami szimbólumot. Orbán számára szimbolikus jelentőségű volt, hogy egy nevéhez és „uralmához” köthető alaptörvény foglalja jogi keretek közé az országot – a demokrácia híveinek ez ne ezért és ne így legyen fontos.

Ha egy demokratizálási folyamatnak megvannak ezek az alapfeltételei, az elmúlt években kiépült struktúrákat az élet minden területén apránként át lehet majd alakítani. Az államosított-központosított iskolarendszerből néhány nyugodt lépéssel vissza lehet térni az iskola, a tanárok autonómiáját tiszteletben tartó oktatási szisztémához. Lehet, túlzott naivitás részemről, de szerintem lehet vakablakhoz hasonlóan átlátható közbeszerzési rendszerrel elejét venni a „mutyizásnak”, a meglévő trafikengedélyek mellett olyan további pályázatot kiírni, amely ellensúlyozza a politikai elfogultságból fakadt monopolhelyzetet stb. Fontos, hogy e „műtétek” minél kevésbé fájjanak, ne okozzunk a majdani gyógyítással nagyobb sebeket, mint amelyeket orvosolni szeretnénk. De az Orbán-rendszer valamennyi „termékére” általános szabályt alkalmazni aligha lehet, lesz, amit majd lehet „farigcsálni” és lesz, amit teljesen újra kell alakítani, viszont mindezt csak a maga konkrétságában lehet majd újragondolni. A vezérfonal alighanem az lesz, hogy mi az, ami alapjaiban önkényuralmi természetű és mi az, aminek csak a következményei lehetnek azok.

Orbán Viktor egyszer kijelentette, hogy 1989 előtt ő nem a rendszer, hanem a rendszert képviselő személyek ellen harcolt, s ezt ma alighanem nagyon komolyan is gondolja. Ezt a szemléletet is meg kell haladni annak, aki majd jogállamot akar újraépíteni Magyarországon. A demokratáknak nem személyeket, hanem szemléletet kell váltani, vagyis én nem hiszem, hogy a rendszer által az utóbbi években pozicionált fideszesek mindegyikét le kell majd váltani vagy ellenük kell „igazoló eljárásokat” folytatni, nem. Nincs két tisztviselő- vagy szakember-gárda ebben az országban, s nem engedhetjük meg magunknak, hogy politikai alapon válogassunk bizonyos pozíciók esetében. Egy fideszes totális „kádercserére” nem lehet válasz egy ugyanilyen mértékű és szemléletű váltás. Már csak azért sem, mert (még egy fontos alapelv) az Orbán-rendszer utáni rendszer majdani kialakításakor nem kizárólag visszaalakításra kell törekedni. Majdani jogállami rezsimünk biztos nem lesz, nem lehet hajszálpontosan ugyanolyan, mint amilyen 2010-ig volt, mert közben eltelt 3-4 és eltelik még X. év, közben az ország is változik. E szempontból nagyon fontos, hogy mennyi idő múlva nyílik majd lehetőség erre a bizonyos demokratizálásra. Ha az Orbán-rendszer hosszabb távon fennmarad, előbb-utóbb „pártonkívüliek” is kerülhetnek majd pozíciókba, ami azért más keretet szab ennek a bizonyos „kádercserének” is.


Ismétlem, nem tudom, mikor és milyen körülmények között lehet majd ezeknek a töprengéseknek a gyakorlati kivitelezéséről elmélkedni. De hogy akkor nagy adag kiegyensúlyozottságra, körültekintésre és nyugalomra lesz szükség, az biztos, vagyis megint csak olyan dolgokra, amelyeket a „fülkeforradalom” anno nélkülözött.

A demokráciát többek között az is megkülönbözteti az önkényuralom bármely formájától, hogy törékenyebb náluk, ezért jobban kell vigyázni rá, folyamatosan figyelemmel kell kísérni az épségét, őrködni a demokratikus alapvonások felett. Ugyanez a helyzet a kiegyezésekkel is – volt már, amire azt hitték elődeink, hogy csak megkötni kell, aztán majd elműködik magától, és tévedésük hatásaival sokat birkóztak az utódok. De a jövő idő utáni periódusról való elmélkedés már nem is spekuláció, hanem inkább álmodozás.



Fazekas Csaba


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!